Laurához. [2]

Hogyha személyedtűl, szép Laurám! mostoha sorsunk

engemet eggy üdeig messze ragadni talál,

‘s más valamelly Szépség érzékeny lángjai által

szívemet eggy múló gerjedelemre veszi;

meg ne itélly. Mikor alkony utánn szemléli az útas

a’ halavány holdnak felkerekedni körét,

szíves örömre fakad, mert fényleni láttya belőlle

nyomdokit a’ napnak, melly nyugovásnak eredt.

Mért ne szeressem hát a’ Szépségeket én is,

kikben díszeidet, Laura! ragyogni lelem?

(1806.)