S. Antal barátomhoz.

Hogy vitorlámot darabokra zúzván

a’ gonosz szélvész, habozó hajómbúl

eggy magos szirtnek meredek hegyére

felmenekedtem,

‘s körme köztt nyögvén az üres magánynak,

mellybe a’ bal sors dühösen belánczolt,

a’ jövő élet ‘s az örök halál köztt

félve lebegtem;

szívölő búmonn könyörűlni kezdvén,

Tégedet küldött beborúltt szerencsém

Antalom! hogy még ügyemen segíthet,

tűrni tanítgass.

Hű barátságod nemesen felosztya

szenvedésimnek valamennyi súllyát,

jóllehet szíved magadét is allig

győzi viselni.

Óh! ha feltámad valahára ismét

csillagunk, és a’ nevető szerencse

visszavisz minket dobogó ölébe

bús Feleinknek,

légy azontúl is szeretője annak,

a’ kiben hozzád soha el nem alszik

a’ barátságnak tüze, még erében

mocczan az élet.

(A 90-es évek végéről.)