Fillisnek Panaszi.

Óh! e’ forrásnak partya mellett

andalgott sokszor Pásztorom!

Gyöngyhabja, melly szelíden tsörgött!

ha rá mosolygott Dámonom.

Itt voltak eggyütt zöld tanyáink;

amott tartottunk aklokat;

e’ réten jártak nyájatskáink,

e’ dombon nyírtuk gyapjokat.

Ő volt egyetlen bodogságom:

ő bírta jámbor szívemet.

Ő értte, Ég a’ bizonyságom!

od’ adtam volna éltemet.

Még hajnaltájban, tsendes dallal,

megjártam berkünk’ réttyeit;

‘s megszedtem néki gondos újjal

Flórának legszebb kintseit.

Orozva ültem oldalához,

ha fél mosolygva szunnyadott:

‘s ha tsókkal értem homlokához,

véletlen’ ő is meglopott.

Hogy egyszer tettetett haraggal

elvontam tőlle képemet;

áh! melly keserves háborgással

kérlelte tsalfa szívemet!

Szerelme bádgyadó szemében

melly bájos tűzzel tsillogott!

‘S melly boldog voltam, míg ölében

szép énekével múlatott.

De óh! e’ tsalfa boldogságok

egyszerre múlni kezdenek,

mint nyáronn a’ megértt virágok,

mellyekre hővek estenek.

Dórisnak látszik hízelkedni,

‘s pirúlva futtya színemet!

Hitetlen! jőjj tsak engesztelni!

Meg nem botsátom vétkedet.

De vallon szívem’ rejtekéből

mit érzek felfel habzani? --

Eggy hő könyetske jő szememből;

‘s mellyemre látom görgeni.

Jőjj vissza, Dámon! engesztelni;

ne fusd pirúlva színemet.

Eggy illy könyetske azt igéri,

hogy megbotsátom vétkedet.

(1793.)