Rozilis és Dafnis.

A’ zöld árnyéknak hivessében,

mibőn Zefir támadt az Égben,

egy forráshoz ült Rozilis

és melléje Dafnis.

Az erdőt tölték énekléssel,

hagyíták egymást füvetskékkel,

ingyerkedtek, hempelgettek

’s több tréfákat üztek.

Meg-hevülvén Dafnisnak szive

az ápolgatásra gerjede,

az, a’ mint a’ tsókot futá,

szülőjét kiáltá.

Jönn annya, ‘s tudakozza baját,

Rozilis el-rendelvén haját,

o! már, ugymond, nem segíthetsz,

meg van; viszsza térhetsz.

(A 80-as évek végéről.)