HEGYESKŐ. [2]

A vers szövege első megjelenésekor e sor után: »Kard és szerencse légyenek velünk« teljesen elütött és így hangzott:

Poprád, te pártos hűtelen folyam!

Kinek futásod más országba van,

Nagy messze hagyván a szülő hazát,

Mikor életet hüs forrása ád!

Hogy nálunk annyi régi bánat él:

Köztünk lakozni medred habja fél?

Hogy annyi köny hullt szét e jó hazán:

Határiból azért futamsz talán!?

Hisz habjaidra, pártos szökevény!

Szivárványt ott sem boltoz enyhe fény.

Partod füzéről a zengő madár,

Mely a szabad légben dalolva jár:

Szárnyára kél, - bús zaj rezzenti el! -

Más hont keresni zöngedelmivel.

Poprád, te pártos hűtelen folyam!

Sugja meg habod, mely gyorsan zuhan,

Hol vette magát a kőszirt-darab,

Mely századok elfolyása alatt,

Partod mentén megbarnultan hever?

- Testvéritől távol löketve el. -

Hegyeskőről beszélj nekünk regét,

Ki láttad e vidék történetét,

És jól tudod: hogy a bércek felett

Pusztúló vár mikép emelkedett?

Im reng a hab... felette enyhe szél,

Halljuk, susogló ajka mit regél...?!

------

Csend s pusztaság ült a bércek fokán

Őrt álló szirtek ezredes mohán;

Midőn fáradt csapat jött a vidékre; -

Mely tűzhelyét vándorlással cserélte

A nép hever, - de a vezér soká áll...

- Felnőtt fiak hallgatnak oldalánál, -

Vizsgálva a tájt hosszan szótlanul...

A zöld hegyet, mely fenn szirtté fajul;

Alant a rónát s fénylő folyamot;

Határozottan ily szót hallatott:

»Maradjunk meg itt! mert feljebb s alább

Kalandozásra nincs kedvem tovább!

Tanyát e biztos bércek közt ütünk,

Kard és szerencse légyenek velünk!«

Lubló vezér szaván, a fák alatt

Megtelepült a hontalan csapat;

S kinézvén a sziklák között helyét:

Letette Lublóvár alapkövét.

A munka tűzzel folyt; de nem haladt

A működő csekély erő miatt,

Mely végre a nagy munkán megtörött,

Verejték-ejtő küzködés között;

S elbusultában a csapat feje

Széthányta azt is, amit épite.

A bérci táj legzordonabbika

Gonosz léleknek vala birtoka

Barlanglakát, a puszta rengeteg

Mélyén, hegyes kőszirt jelölte meg.

Ki vészes birtokába tévedett:

Bolygó rémektől megkisértetett;

Most hangos sírás és nyögö sóhaj,

Majd kelt mögötte harsogó kacaj;

Itt bájoló hölggyel találkozott,

Ki rögtön síri vázzá változott;

Ott gyászsereg koporsót emele,

S részeg násznép találkozott vele.

Ezer kápra kép, ezer csábalak

Tünék fel és el kurta perc alatt;

S a vándor, száz ut közt bár merre tért;

Mindig csak a vészes sziklához ért.

Kelvén mérges szidalmak ajakán:

Elindult a vezér nagy éjszakán

A lélek birtokába, hogy vele

Veszélyes alkuról beszélene.

S háromszor megkerülve lakhelyét,

Háromszor felkiáltván önnevét:

A barlang átkozott lakója, kék

Lángban, a csúcs felett megjelenék.

Az ősz vezér szót válta véle és...

Meglőn a lélekvesztő frigykötés.

A lélek által, minden éjfelen

A munka folyt, láthatlan, hirtelen,

Magasan állott már a vár fala,

De a vezérnek nyugta nem vala.

Álmatlan tölte hosszu éjeket,

Mardosván vádló lelkiösmeret:

Fején ősz szálak... vége oly közel...

S Hegyeskőnél lelkét igérte el!

Napok mulának s készen áll a vár,

Midőn tovább nem birta lelke már

Lubló vezérnek a gyötrő tehert,

Malomkőként mely bús lelkén hevert.

A kínnal töltött éjek egyikén,

A kis csapattól búcsút sem vevén:

- Zöldelő fák között mely álla lent, -

Kegyes barátok zárdájába ment.

Elmonda mindent és az ősz atyák

Bűnvallomását hűn kihallgaták;

És szentelt vizzel meghintvén fejét,

Ekkép nyugaszták lelkisméretét:

- Bizzál, az Úr kegyelme végtelen!

A megtérő bűnösnek megbocsát;

Lelked hit és reménység tartsa meg:

Itt a gonosz kezét nem tészi rád! -

S Lubló, - ki szőrruhába öltözék

A zárda híveül avattaték.

Midőn megérté a történetet

A rosz lélek - mint rontó fergeteg

Szilaj dühében felzúdult legott,

Hogy szerte-dúlná, amit alkotott.

Mert hogy lélekzsákmánya veszve lőn:

Báná a munkát, melyet érte tőn.

S amely sötét barlangját födte el:

Bőszült haragban, zúgva tépte fel

Az óriási nagyságú követ,

Melyet kétség kivül a várra vet...

De amint a magasban zúgva ment,

- Kis újján víve mint könnyű pehelyt

A sziklát, - ím a vártoronyba fenn:

Szentelt harang kondult meg hirtelen,

Mit a zárdából küldtek szent atyák,

Hogy a gonosznak lenne hangja, gát.

És úgy lőn, hangja most az átkozott

Ellenségnek szörnyű kint okozott;

És a követ rémülten elveté...

Hatalma mert örökre törve lőn;

A szikla Poprád partihoz lehullt,

S ő messze tünék a kék levegőn.

Lublót, az ősz vezért, a zárda szent

Falán belől megszállta lelki csend;

Élvén bőjt és imádkozás között:

Lelkéből a zaj messze költözött;

Isten s magával megbékülve így:

Hosszúra terjedt élte végiben,

Hitben, nyugodtan, fájdalmatlanúl

Elszenderült az Úrban, csendesen.

S a lélek karja melyet épitett:

Épen maradt a vár a bérc felett,

S Lubló három fiával a sereg

Tetsző tájékin telepűle meg.

Mely századoktól megrongáltaték:

Ott áll a bércen Lubló vára még;

S melyet réműletében a gonosz

Lélek csapott hüs Poprád partihoz:

Hegyes kő ott van, mintha fellegek

Honából hozta volna fergeteg. -