A’ Magyar Henriásról.

Ha Magyar Henriást vészek a’ kezembe,

edgy titkos tűz’ lángja lobog a’ szívembe.

Néha mint a zápor, könyveim zúgással

folynak, ‘s az ortzámon tsatáznak edgymással:

néha, ha Burbonnak dolgait gondolom,

edgy bölts kéz’ munkáit ő-benne fontolom.

E’ jeles könyv bátor ki essék kezemből,

de illy sohalytások folynak a’ szívemből:

Bőlts Isten! illy Burbont támaszsz a’ Hazának,

ki nem iszsza vérét saját Jobbágyának:

bár álna az illy szív’ boltya kösziklából,

soha ne készűlne koporsója fából!

Bőlts természet! szűlj illy okos Voltéreket,

bár eretnek lész-is, tsak illy eszűeket;

bőltsesség’ Istene, óh te bőlts Minerva!

légy olly kegyes Atyánk, mint vólt Tráján, Nerva.

A’ Hélikon hegye nállunk-is zőldűljön,

az igaz bőltsesség a’ tetején űljön.

Ennek a’ tövében forrás-is fakadjon,

Magyar Músáinkra bőven ki-áradjon!

Épűljön edgy oszlop a’ hegy óldalára

illy emlékezetes betűk óltalmára:

Pétzelit már készen várja a’ laurussa;

mert a’ Magyar-égen repdes a’ virtussa.

Pétzeli ád nyelvet a’ Magyar-nimfáknak,

ő lelkesit, gerjeszt tüzet a’ Músáknak.

(1787.)