A HŰ VITÉZ.

A hős király csatába indul,

Mellette nagy harcos sereg;

S hiv bajnokok, kik dárda-nyiltul

Vértűl meg nem félemlenek,

Meg nem félemlenek!

A harcosok közt egy ifjú van,

Hivebb, bátrabb mindanyinál!

S ő, a leghívebb, van gyanúban:

Nem bízik benne a király,

Nem bízik a király.

Egymásra két had kürtöt fúvat,

S csattogva gyors nyilat bocsát;

Mint két szemközt futó borúlat,

Egymásba ütve homlokát,

Villámos homlokát.

Küzd a király, a vészt nem látja,

S száz kopjás kéz ügyébe jut;

A nyil, mint bősz darázs fulánkja,

Már-már nemes szivébe fut,

Már-már szivébe fut.

De hozzá gyors levente vágtat,

- Az arc fedett, a mell szabad, -

Védbástya, vért az a királynak...

S maga eldől, holtan hanyatt,

Eldől holtan hanyatt.

Az ellenség fut, a király szól:

,Éltén váltá meg életem!

Nevét...! mert az egész világtól

Bámult szoborra vésetem!

Szoborra vésetem!

Hol van, ki őt szoptatta, szűlte?

Nő, vagy fiak, barát, rokon?

Ki egy igaz szót tud felőle:

Kegyem leend mindnyájokon,

Kegyem mindnyájokon!

Helyezzétek dús ravatalra,

Hadd lássa nép s had a dicsőt!

Hadd lássa ő, s piruljon arca...

Ki rég gyanús szemem előtt,

Gyanús szemem előtt!’

»Piros már, oh király! eléggé,

A bajnok arc, - vértül piros,

Mert ő az, ki élted megvédé...

S e vér szennyet, gyanút lemos,

Szennyet, gyanút lemos!«