SZERETLEK!

Szeretlek, mint a lelkemet! te vagy

Világom, életem!

S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz

Nem hagyja kétlenem!

A légben multunk szép viráginak

Kisér még balzsama;

S az érzelem, minő felgyultakor,

Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:

Mily szép, gyöngéd szavak!

S szived nem érti, mint fér össze, hogy

Szeretlek - s kínzalak!

Hogy egymástól, forró érzelmivel

Szivünk nem távolog:

Mégis borongunk, mégis nem vagyunk

Egészen boldogok!

Ne mondd, kedves! - mi boldogok vagyunk?

Mert mi a szerelem?

Gyötrelmet és kéjt virító bokor

Egy s azon gyökeren.

A szív, a szív játszik szeszélyesen

Magával és velünk;

Meg-meghasonlik, - ködlik, mint a hegy,

Búján kéjelgve csüng.

S nem kérsz-e váltva: zajt, csendet; napot

S éjet, bár fekete?

E habzásban az élet üdve van

S az üdvnek élete!

Testvér öröm s bú, - midőn ajakad

Édesden fölnevet:

Szemedbe érzed rögtön szökni az

Óvó könycseppeket.

A fény vakít s lezárni ösztönöz

Setét pilláidat...

Nem vagyunk gyakran boldogok, maga

A boldogság miatt!

A szív rejtély! - a tó mélységeit

Mért föl-buvárlanunk?

Elég, ha ringató hullámain

Vigan jár csolnakunk!

Törőld le hát könyűd, és arcodat

Emeld fel nyájasan!

S ne hidd, hogy faggató kínjával is

A szív boldogtalan!

Az illatos rózsának életét

Szépnek nem tartanád?

- S a rózsa is saját tüskéiben

Szaggatja meg magát!