A POZSONYI VÁRBAN.

Fennáll még a rideg, kopasz fal,

Repedt, hullongó boltozattal,

Párkányzatán avar tenyész;

Rajt annyi seb van, annyi csorba,

S áll, mert oly multtal dőlni romba,

Talán a kőnek is nehéz.

Mikor még itt délceg leventék

A tért s udvart viszhangra kelték!...

Nap és éjjel szállott, szökött...

Ha küzde a kard, - a szabad szó,

Vagy ünnep állt: fényes, zajongó

Élet volt e falak között!

Midőn ama fejedelmi asszony,

Köny folyván a felséges arcon -

Kisded fiával itt megállt,

S a szörnyü vészt festvén beszéde:

Sorsát a hű nemzet kezébe

Tevé le - s várt éltet halált...

És a szivek fellángolának,

És a szablyák kivillanának,

Feledve lőn sok újolag...

Haljunk meg!... hangzott fel viharzón,

S megint szilárdan álla a trón...

Oh mert e nép hős és lovag!

De az idő olyan kegyetlen!

Pusztít erős, fényes müvekben,

Falat s oltárt a földre vet;

S apjok hitétől elszakasztva:

Uj egyházba, uj áldozatra

Téríti át a népeket.

E puszta rom tán még felépül...

De bár eltűnik is kövérül

A romladás zöldes moha:

A régi tűz fellángolása,

A régi szó felharsogása

Nem újul meg többé soha!

(Sept. 11.)