A kert elpusztult...

A kert elpusztult, a ház leégett,

Benn haldokolva, feledve lakom,

A szél süvöltöz, és szemfödélnek

A hamut hordja át az ablakon...

A föld nekem már nem adhat semmit,

Mért várok mégis itt tovább?

Mért rémít a bizonytalanság

Ugrani a sötétbe...

Úgy hagyni itt e szép világot,

Mint aki itt fellelte,

Mi legszebb, legdicsőbb volt benne...

A hiuság a sírig kiséri a gyarló halandót,

Nem látja nyugtalannak, feldúltnak senki ez arcot.

Ó, pedig most látom csak igazán

Mi minden, mennyi szép e földön!

Mint a lenyugvó napsugár ujjaival

Kapaszkodik a földbe, - de hiába!

És mégis - hajh! nem ez a gondolat,

Melynek marása a legszilajabb...

Van egy, mely ellen épp az elmúlásban

Egyetlen ír, legfőbb vigasztalás van.

Kétségbeesni a halál fölött,

Hogy az nem ad nyugodalmat, nem örök,

Hogy élni kell tovább, mint Ahasvérnek,

S fájdalmaink véget soha nem érnek.

1897 (?)