Fürdői emlékek

I

Az emelvényen, simítványon

Találkozunk minduntalan.

Nézlek sováron, szólni vágyón,

De mindamellett szótalan.

Ha eltűnsz egy-egy pillanatra,

S nem látlak, majd elolvadok.

Szemeidet rám ragyogtatva,

Ajkam, szivem dermedt, fagyott.

Irígylett, boldog átlag-lelkek

Vesznek körül, könnyű nekik!

A vallomást, hogyan szeretnek,

Levelező-könyvből szedik.

Mit mondjak én?! - Oh e dolognak

A vége még botrány leszen...

A lábaim már úgy inognak...

Atlas se bírja el szivem!

Kétségbe esve, elbolyongva,

Hol senki nem jár, egyedül,

Szerelmem a sürű vadonba

Vigaszt keresve menekül.

Csöndes, homályos rengetegbe

Egy régi várnak romja, im

Leülök a profán jelenbe

Mélázó omladékain.

Elmélyedek a messze multba,

Midőn telt szívü lovagok

A szépek lábához borulva

Nyögték: szeress vagy meghalok!

És elég volt a szépnek ennyi;

A lovag is célt ért vele.

Ki nem nevette érte senki,

S a rendőr sem fülelte le...

II

Szegény fejem, mit is viódol,

Hogy honnan e nagy fájdalom?

Hisz tudhatod te azt nagyon jól,

Mi voltakép az én bajom.

Hogy nem tudok szeretni lanyhán,

Csak szertelen, szörnyen, nagyon.

Úgy ég a vérem, mint a kátrány

A tengeren kigyúlt hajón.

Mint a salétromos rakéta,

Mely égbe vágyva, sustorog.

Erőlködését mosolyogva

Nézik le fényes csillagok,

Akiket meg se közelíthet,

S még le sem ért, elég a láng...

Elvesztve üdve az egeknek

S a földi kéjnek egyaránt...!