Őszi hangulat

Vége már a szép napoknak.

A virágok hervadoznak.

Bágyadoz a nap sugára.

Lombjai a rengetegnek

Mélabúsan integetnek;

El kell menni, úgy-e, nemsokára?

Közelebb megyek hozzájuk,

Hallgatom a suttogásuk,

Ha nekem is felelnének.

Ülök a füves bozótba,

Mint ki virraszt, hallgatózva,

Ágya mellett vonagló betegnek.

Az erdőnek érverése,

Hegyi patak csörrenése

Egyre lágyabb, egyre lankad.

Odafönn a gyászfelhőbe

Készül már a szemfedője,

És egyszerre majd eláll, elhallgat.

Elmerengve tépelődöm,

Mi az ember itt e földön,

És a nagy rejtély, a lélek?

E csodás, e képzelhetlen

Vég nélkül való mindenben

Elenyész-e csak e percnyi élet?

A levegő halkan mozdul,

És a haldokló falombrul

Egy levélke hull a földre.

Ez talán az égi válasz,

E halott kép, néma, száraz?

Hátha mégis... nézem eltünődve.

Mintha írva volna rája:

E világ egy játékkártya;

Elkeverik, meg kiosztják.

Porszem, ember, falevél, mind

Megannyi pillangó lény itt.

Újulásban forgó mulandóság...