SZÁZ ÉV UTÁN

Vajda János emlékének

Zord Máglya! Vénhedt Tűz! Fanyar

Parázs és Keserű Korom!

Ki Lélek voltál - egy magyar

Költőnek lelke egykoron,

Ó, lángolsz-e még valahol,

Túl az égi határokon,

Hol csak az üstökös lohol,

Mely más csillaggal nem rokon?

Vén, busa lélek, vajjon a

Fenséges, örök robogás

Magányán nem kisért soha

A régi, földi lobogás?

A barna erdő sohse hí?

A jaj, hitvány, és jaj, remek

Ginák szép, síma karjai

Feléd többé nem intenek?

Nem tűrnéd értük, újra, mind

Az őrületet és a bút?

A vad vágy édes szennyeit?

Hogy élni jó, bár élni rút?

Ki immár minden titkokat

Tudván tudsz, régi Kérdező!

Nézd, újra friss smaragdokat

Hazudik a harsány mező.

Nézd - bár koldusan s betegen -,

Az Élet új táncot akar,

S a pesszimista éneken

- Volt-nincs - már túlugrik hamar.

Vagy így a jó? Szólj, zord Zsarát,

Százéves, sötétfényü Tűz!

Nem felelsz. Gőgöd sugarát

Ránk veted, s újra messze tűnsz...