“SZENT ŐRÜLETBEN...”

“Szent őrületben a költő szeme...”

Hogy is mondá a régi mester, Shakespeare?

Az én dalomnak fáradt üteme

Szent őrületben felszárnyalni nem bír.

A lantom gyönge, vagy a hitem-e?

Nem ül ki ihlett homlokomra szent pír,

A finoman hajlított halk rimek

Horga a mély fölött gyáván remeg.

Zord partokon ül s didereg a horgász,

Arany halak, suhanó aranyversek,

Hol késtek? Zúgó világtenger-morgás

Vad hangjai szelíd zenére nyersek,

Szédít a szörnyű világörvény-forgás,

A lázadt habból ferde szörnyek kelnek,

Világnyelő, roppant Leviathán...

Szigonyt rávetni ki volna titán?

Késő utód, ki versem olvasod majd,

A bús partról búsan köszöntelek,

Az orkánból feléd küldöm a sóhajt,

Búgó csigát, mit a vad ár kivet,

Ó, tartsd füledhez, lesd ki a búgó jajt,

És kétszeresen örüljön szived,

Örülj, hogy szebb kor habja mossa térded,

S örülj, hogy őrült búnkat meg se érted.