LOMHA GÁLYÁN

Ó, ifjuság! már fényed, a messze fény

Alásüllyed, mint távol az éghatár

Mélyén letűnő drága csillag,

S vak vizen ing tova lomha gályám!

Így, férfigondok barna fedélzetén,

Míg sors sodor, mint gyorsrohamú vad ár,

S míg forgató örvények nyílnak,

Így mulik el botor éltem árván,

S ülök s szivemre lebben az esti bú,

S szárnyával, melynek pelyhe sötét selyem,

Úgy ér, mint tó fölött ha fecske

Csap tova, s lágy gyürü kél a vízen.

S kérdem: borongsz hát újra ma, rest fiú?

S szelíd igent int csüggetegen fejem,

S emlékek sírnak, mintha este

Hársak ezüst dala fájva zizzen.

S a hársak közt jár, s néha megáll a vágy,

És méla bottal rajzol a bús utak

Porába furcsa figurákat

S drága betűt szeretőm nevéből:

S eszembe jut, hogy isteni válla lágy,

S a hűs haj kékes árja a karcsu nyak

Szelíd lejtőjén átfoly, s bágyadt

Szép szeme nedves a vágy hevétől.

S szilaj jajom kél: hajnali bíbor ég

Alján kigyúló zöld ragyogás: sziget!

Ó, vársz még, távol, boldog Élet,

Hol sohasem lesz az alkonyom bús?

Avagy fordítsam már a siró kerék

Kormányát bárhogy, part sohsem integet?

Amerikámat, amíg élek,

Sohse lelem, szomorú Kolumbus?