Éjszakák éjszakája

I.

Arcodra folyt a sötétlila árnyék.

Ütemes munkájukat abbahagyták már az evezősök.

Tán most jön a nyugalom, gondolod

s kezeink keresik egymást.

Gordonka zendül a tavakon túl,

csillagok szikráznak a szurkos fenyőkön.

Ó, jöjj, harmónia: sóhajtva várunk

és sziklára koppan a könnyünk.

Borzongó szél, ezüstgitár, északi fény.

Halkmeleg a szerelem, mint a gyermeklehelet.

A halál fölébred a porló, sötét avarban,

tépett mosolya felénk világít.

II.

Nézésed puha, mint a vén kövek mohája,

a mécs elrebben

s én egyedül maradok.

Ódon lanton peng a szomorúság,

zeng-bong:

szívem, szívem, szegény szívem.

Hervadt virágok párnázzák szobámat.

Hideg barlangok szele sóhajt.

Hangtalan villámok cikáznak.

Lebegés ez, vagy zuhanás?

Ha eltalálok ébenfalú kastélyodba,

fogadj szívesen, fehér aggastyán!

III.

Tűnőfehér fényvonal villan utánam,

mint a hullócsillagok futta nyomán.

Már meg alszom a lugasban, embertelen-mélyen.

Valaki, gonosz kéz, leszaggatta a repkényt:

most mindenki láthatja anyaszült testemet.

Fekete isten-szavak csobbannak a kút fenekére,

véresen nyargalnak a felhők,

lassúszárnyú, bús-komoly angyalok keresnek valakit.

Kit? vajjon kit, Istenem? miért?

Édeskés, bomló szagot

lehel az álom.

Jó most virág-hullák közt feküdni, mosolyogni...

feküdni, mosolyogni...