Egy reggelre csönd lesz

Ne sírj!

Ne átkozódj!

Homlokodat ne szorítsd tébolyodott tűzzel

az ablak üvegére –

Ne nézz ki most!

Ne nézz ki most!

Én tudom, hogy a nyugalmat sóvárogtad.

A hosszú sétányon csak úgy tudtad elviselni

a leomlott fakoronák monoton zenéjét,

hogy idegesen hajtogattad magadban:

Holnapra mindennek vége lesz!

Aztán eljött a holnap

s még mindig süt a nap,

már november vége felé járunk

s még mindig langyos az őszi levegő,

még mindig vannak megírt levelek,

melyeket a gyászfekete fa-postások

nem adnak át a Halál kezébe.

És te zokogsz hajadat tépve

és rekedten kiabálod:

Ősz, hát még meddig kínozol?

Még meddig – meddig kínozol?

S én mondom néked:

Ne sírj!

Ne átkozódj!

Fejedet ne szorítsd tébolyodott tűzzel

az ablak üvegére:

Ne nézz ki most!

Egy reggel, mire fölkelünk,

csönd lesz –

A szél se fog jajgatni többé

és minden fehér lesz akkor reggel.

A kályha tüze altatóan fog duruzsolni

és akkor jól lesz már minden, minden

és semmi se fog fájni.

Akkor ülhetünk mind a ketten az ablak elé

s nézhetjük az imbolygó fehér pelyheket

halálos-hallgatagon, fehéren, halott-fehéren...

Szatmár, 1926. november