Halálberek felé

Őszutói sejtelmek verse

Babrálok majd a reteszen,

ajtót nyitok és visszanézek.

Aztán az ajtót beteszem.

Homályban, kicsi pamlagon,

úgy foglak látni mindörökké...

S az emlék-bongást hallgatom.

Ottkünn némán az ősz fogad.

A ködben mégegyszer megnézem

függönyözött ablakodat,

ahonnan az én balga, gyors

szívem is kidobogott néha

ahonnan nem látszott a Sors.

Az őszre halkan hull a hó

s egy már-már kitörő kiáltást

elfojt a hamvas hangfogó;

Szívemre halkan rápereg

a hókristályok garmadája

és előttem a halálberek.

Fehér malom leng felettem –

Belül könnyes csengettyűszó,

De kívül a csönd mérhetetlen.

Végzetesen megy-megy a lábam:

Sors igéjét így olvastam

Elémhult pogány Bibliában.

Így akarják a régi fények,

Fagyott őseink [olv.szó]

S gomolygó skandináv regények.

S mikor a hóra esti árny hull,

mögöttem egy nagy, fekete

Kapu zajtalanul bezárul.

...Te meg újabb vágyak fölött

tünődve állasz ablakodnál

s nem érted ezt a nagy ködöt...

Szatmár, 1926. augusztus