Emlékszel még

Tudom, hogy emlékszel még.

Akkor magosra mentünk.

Odafönt, valahol a félúton

leültünk egy márványobeliszk alján.

Az őszi nap csörgő aranyakat gurított ránk

a magosból,

messzire templomtornyok és háztetők guggoltak,

mi pedig hallgattunk mélységesen.

Egy aszott levél volt a kezemben s egyre duruzsolta:

“Meghalok, jaj, jaj, meghalok.

Elfelejtettem ölelni a nyáron,

elfelejtettem csókolni és sokat szeretni.

Meghalok, most már meghalok!”

Akkor hirtelen úgy jött,

hogy jó volna őrülten megölelni téged,

magammal rántani a lejtős, párnás oldalon

és süppedő, holtan-zenélő levelek közt

cikázni, gurulni, motólázni veszettül

egyre gyorsabban alá,

csókolni, lihegni, –

– aztán valahol nagyon mélyen

összetépetten, semmivel se törődve többé,

piszkosan, bután elereszteni a vágyat

és aludni, aludni, aludni!

Akkor rám néztél nyugodt, mély szemeddel.

Egy hideg-tiszta hegyi lehelet

kiröpítette kezemből az őszi kísértőt

és én csöndesen megindultam utánad,

fölfelé a szerpentin úton,

még magosabbra.

A csúcs felé.

Szatmár, 1926. november