A tornácon

Molnár Tibor papnövendéknek, igaz barátomnak

Őszies jó ebédután

virágos, napos tornácra ülünk.

Egymásra nézünk és a levegőbe

és mély hallgatás lomhul körülünk.

A sepert udvaron

rozsdásan állnak már a gesztenyék:

azok is érzik, mint mi, hogy az élet

nagyon kevés és jaj, nagyon elég.

Álom, lány, tanulás... –

A sors bomlását rémledezve várod,

mert e töprengő csöndes délutántól

meg nem szabadít fekete talárod.

És én is nézek. Úgy –

bólongva, mint az elérett buza –

ennek a versnek rímeit szövöm

és elmerengve sír a ceruza.

Azután kezedet

kezembe fogom, – csend van körülünk –

és megpróbálunk örvendeni rajta,

hogy a virágos tornácon ülünk.

Szatmár, 1926. szeptember