Mégiscsak őszirózsa

Lábujjhegyen és halkan

tűnnek nyarak, telek:

akácvirágos dalban

már nem köszöntelek.

Már nem kutatom régen,

hogy ki itt a hibás.

Vagyok szomorú-szépen

fel-felcsukló sirás,

üresség a kalászban,

romlott keserű méz, –

gyűrődött mozivásznan

elfakuló színész.

Én régi gyermek-arcom

csupa nehéz ború.

Akkor vagyok, ha alszom:

az ibolyás fiú.

Tudod Te is, meg én is,

hogy hiába vigasz:

Az őszirózsa mégis

hej, mégiscsak igaz.

Kezemben őszirózsa.

Ajtódra úgy lelek

s Madonna, sorsok sorsa,

elébed térdelek.

Szomorú áldást kérek

a rózsáimra én:

sírását őszi vérnek

vasárnap estelén.

Hintsél mosolyt kocsimba,

mely ősz szekere lett –

Teremj – különös inda, –

egy kis szeretetet!

A vén kápolna csendes.

Rád hajtom homlokom,

kezed hajamon repdes:

galamb a romokon.

Ottkünn finoman, halkan

tűnnek nyarak, telek,

s én csak sírok e dalban...

Most így köszöntelek.

Szatmár, 1926. szeptember