A hóba halnál

Odafönt már a Gutin tetején

viháncolnak a szélhahoták.

Özönletesen zúdul a hópiheraj

s fehérek lettek a fekete fák.

Odafönt, odafönt a havas tetején.

Hajrá, turista! Nincs mit vesztened!

Be nagy a köd! Sűrű a köd!

Sikolts versenyt a hegyi viharral,

szívd le tüdődre a jég-levegőt –

Hulljon a hó és hulljon a hó

s omolj le térdre a havas előtt!

Hajrá, szabadulni,

ha így lehetne! –:

Leroskadnál egy holt fa tövére

s te lennél a mély havasi alkonyatban

az egyetlen láng, amely még égne –

És sisteregve kialudnál...

és hullna a hó és hullna a hó

és hidd el, még sírni, sírni se kéne.

Az istenverte kerge szél

duhaj-didergőn dudolna dalt

s a nagy városig elvinné a hírt,

hogy hullt a hó és hullt a hó

s valaki, haj, a hóba halt.

Ki bánná, hogy a hóba halt?

Szatmár, 1926. szeptember 23.