A szőke Szamosnál

Állok a parton a szőke Szamosnál

s szembe kacag az új kikelet,

s íme csobogva, lágy habok árnyán

sodor a víz egy holt levelet.

Aztán még egy jön, aztán csapattal

suhannak el, mint halál-folyam –

Összerezzenek, zúgnak a fák is

s egymásra néznek nagy-komolyan.

Vadul, keserűn sírnak partok:

Honnan hozod ezt, bús áradat? –

– Jaj, ki merne most csónakra szállni,

mikor a folyón Halál arat?

Haldokló lélek búcsúzásával

a lemenő nap szemembe tűz –

véres a víz és véres az alkony,

véres az arcom s a szomorúfűz.

Nekidülök a szomorúfűznek,

hunyt szemmel nézem a rémlátomást...

Múlnak az órák s vállamra libben

az éj, mint hűvös selyempalást.

Cserebogarak felzömötölnek,

száradó széna illata kél,

de én tudom, hogy ottlenn az éjben

úszik sok titkos halott levél.

Tudom, hogy mennek: Letörött álmunk

helyet készítni minket előz

és bizony-bizony, minálunk most már

víg tavasszal is kísért az Ősz. –

Szatmár, 1926. június 2.