Keserű percek

Sűrű függöny a szobám ablakán.

Magamat győzni sötét szűk porond.

S míg csata előtt befelé mélázok,

kis cigarettám nehéz füstöt ont.

A régi szép hit ős-misztikumát

érzi lüktetni forró-táncú vérem

és makulátlan áldozati mén:

sok büszke álmom meghal hófehéren.

Ha ez a kínos álom-sorvadás

lelkemen őröl és faragva fúr,

nem vigasztal, hogy Hadúr így kivánja, –

mert azt mondják, hogy – nem él már Hadúr.

...Tanúságtalan lomha szavai

sötét óráknak lelkemre vetik

fojtó fátylukat. – A percmutatót

nézem üresen – tán mindéltemig.

Múlnak az órák a várt csata nélkül.

Áldozati füst lassú gomolygása

csak cigarettám bodros füstje már –

de rejtett zugban azt sincs, aki lássa.

A függönyön túl a dühödt világ

egymásba-tépő orgiát kacag,

s egy sóhajtásba (hogy “nem érdemes”)

belefúlnak a régi jelszavak.

Üres nagy rímek, céltalan betűk

kénes forrása hiába buzog,

mert érzem, hogy egy gőgös rándulással

minden múlt írást keresztül húzok.

Egy gondolat szájamat keseríti

s arcbarázdámat keményebbre vájja:

– Hogy így hal meg majd – terméketlenül –

a táltosok egy késő unokája...

Szatmár, 1926. május