Te gondolod szebben

Királykisasszony!

Virrasztok hiába

és százszor fájó töprengésem egy:

hogy jössz-e velem?

Hófehér ruhába

lépsz-e mellettem tömegek előtt

s Csoda-országunk hozsannázó népe

fog-e csodálni: koronázott főt?

Gyönyörű lenne: zengő harsonákkal

fényes fegyverű katonák velünk

és minden öröm, orgonavirág, dal,

illat, fényözön, vígcsengésű hang

és mikor néha elfulna a lárma,

hívna, csalna a kongó nagy harang,

íves ablakú, fehérfalú dóm,

hol múlt esküvők tömjénfüstje ott vár

tavaszi napfény tengerén merengve

és csupa-csupa liliom az oltár...

Királykisasszony!

Virrasztok hiába

és zsongó fejjel azon tépelődöm,

hogy öltözöl-e hófehér ruhába?

Aztán elalszom.

Az édes álom semmit sem vesz el,

csak mindent meghoz:

elémhoz Téged, szépen, szelíden

és hívsz és megyünk,

kézen vezetel.

Míg kanyargósan hegyre visz az út,

el-elmondod, hogy ez az, mire vágyol,

a szomorú, nagy alkonyati köd,

reánkboruló, hűvöscsókú fátyol, –

...levelek hullnak, fenyőtobozok,

s finoman szólnak: “Látod, szebb ez így.

Én békét, csöndet, nyugalmat hozok.

Csak menjetek, csak menjetek

és permetezzen rátok a halálunk,

rokon-végzetű kicsi levelek!”

Te bólintasz a levelek szavára.

Arcodnak minden izmát meglesem

és nélkülem még mosolyogni sem tudsz

és megyünk, megyünk lassan, csöndesen.

Aztán megállsz és fülembe súgod,

minek szépségét csak a szívem érzi:

Hogy velem jössz e szép bánat-úton

és nem fogsz többé soha visszanézni.

Szatmár, 1926. május 11.