Sohse lesz

Hányszor kacagtam halkan a fülükbe

és kicsordult a könny is szememen

és hányszor sírtam befelé, rázkódva,

mikor azt hitték: renget a kacaj.

(Mert bizony, bizony, ez a szerelem)

Hát ezt szeretném kirobbantani,

mint izzó-vörös, túlfűtött kazán,

vagy esti szélbe sóhajtani lágyan

fenyőfalombok suhogásaként...

(Valahol messze, ott az én hazám!)

Igazi verset hozni a világra,

érintetlenül, csillagszirmosan,

mint januári szikrás hópehely,

vagy pólyázatlan ici-pici gyermek.

(Nyugtalan lelkem megint elsuhan.)

Olyan egyformán reám döbbennének

a sürgönydróton ülő verebek,

meg a Hargita havas csúcsai,

meg a sóvárgott lányok, emberek...

(Szép lesz. Sohse lesz. Ámen. Mehetek.)

Szatmár, 1926. január