A tél virágai

Halálbameredt tar, fekete fák

sírnak végig, míg hazaballagok:

Mennyi holt szirom! Mennyi holt virág!

(S én is elsírom feldagadt bánattal:

Szép virágaim, melyek őszbe holtak,

álmaim, melyek sárba szennyeződtek

nekem is voltak,

nekem is voltak!...)

Bérház lépcsein lomhán lépkedek, –

nem úgy, mint egyszer, mikor havas ormok

szűzmagasságán várt az égi vár.

(Be jó, hogy tél van s megfagyott a sár!)

Fáradtan nyitom kicsi otthonom,

s az ablakomon jégvirág kísért,

– fényes múlt-emlék sivár éjszakán, –

hogy hajtsam rájok égő homlokom.

Néznek fagyosan, értelmetlenül,

olyan ványadtak, olyan letaroltak – – –

(...S trónfosztott herceg, velük zokogom:

nekem is voltak,

nekem is voltak!...)

Szatmár, 1926. január