Altató mese

Csűrös Emiliának

Eljött az este, álmos a világ,

aludj, kisbaba, aludj, tente, tente!...

Még mondok rövid, csacska kis mesét

a ködös, néma, őszi reggelekről,

ahová eljött Napsugárlevente.

Eljött. – Szürkeség borongott a tájon,

a bús, esőző, hervadt levelek

beborították piros kis kalapját, –

de a szívében muzsika sikongott

és sarkantyúja halkan pengett.

Az uccasarkon lantos-fiú állott,

hangja fütyülő, ajka sípoló,

bokáját illőn, szépen összevágta

és meghajolva szólt a leventének:

Tudod, én vagyok a Csirkefogó!

Nem vagyok én rossz, sem istentelen

csak nótám csendül minden vigalomba! –

– hozzá édesen csengőn kacagott

s megrázta tömött, selymes körhaját.

(Minthogyha bizony nem is fiú volna!)

– Hát szervusz, komám! – szépen paroláztak,

tudták, hogy szavuk semmit sem palástol,

meséltek ezer furcsa kis mesét,

versenyt futottak kipirult orcával,

s tüzesek voltak a barátkozástól.

Minden ablaknál megálltak dalolni

ősz városában, kószán, szerteszét –

Éjszaka néha régi hold mosolygott

és úgy adott a két ifjú barát

az embereknek éjjeli zenét.

Várták, hogy nyílik, tárul minden ablak,

emberarc nevet, zöldülnek a fák,

várták, hogy hurrát kiáltsanak rájuk,

mirtuszt fonjanak a fejük köré,

– hogy szebb legyen és jobb ez a világ.

...Kietlen ucca ásított tovább,

felleg rohant a piros hold elé.

Némult ajkukon lüktetett a szívük,

s az éjji szélben ütemek sajogtak

és bánat-hang volt minden ütemé.

Aztán nagy csend lett, néma hatalom,

hullni kezdett az első téli hó –

– Az uccasarkon magába-omoltan

falnak fordulva fel-felzokogott

a szegény, árva kis Csirkefogó.

Lecsüggedt arccal, mese-vég hitével

messze vándorolt Napsugárlevente –

Eljött az este... álmos a világ...

Most télbe fagynak a találkozások.

Most aludni kell: tente, baba, tente!

Szatmár 1925. december