Tavasz estben egyedül

Párban futnak a fellegek az égen.

A kanyargó kis uccán

egymásra dőlve baktatnak a házak,

mint már annyi sok tavasz-esten, régen.

Az omlós rögök egymáshoz huzódnak,

s az ereszalji puha fészkek alján

száz kicsi madár párosan piheg.

Olyan felfrissült szagú a világ!

És úgy elgondolom:

Minden tél után enged a hideg,

minden befagyott élet-áradás

tavaszba lendül s újultan kering –

újult-melegen simulnak a párok

a csillagburás kis sikátoron, –

– s csak én vagyok, ki téli útban járok?

Sötét álarccal, amelyen keresztül

öröm-villanás soha át nem rezdül?

Téli hóban és őszvégi avarban

mélyen temetve,

ösmeretlenül,

szeretetlenül,

ahogyan én magam akartam – –

Jaj, mit akartam?

...Hát én se legyek egyedül!

Zümmögő, régi szép tündérmesék

királylányai: feléledjetek!

Vágy alakjaim, tünde álom-lelkek,

annyi szétrepült lant-zenéjű versem:

ne hagyjatok most magam szégyenében

itt a tavaszi esten,

hogy kacagjanak rajtam a rögök!

...Álom-herceg álommal is beéri,

s míg sírva dől egy sötét ház falára,

körül fonja az éj,

a boldog, az örök.

Szatmár, 1926. február