Micsoda köd!

A kályha mélyén halkan sír a tűz.

Odakünt mindent tejszín köd palástol,

csak havas tetők kontúrja borong –

Fel-felkiáltok a csodálkozástól:

Micsoda köd!

Micsoda köd!

Magam felejtve könyvet betűzök,

mert ilyenkor fáj legjobban az élet:

torkomat néma sírás fojtogatja

és nyomott lelkem messze-messze téved:

Micsoda köd!

Micsoda köd!

Szívemet lassan facsarja a csend,

a fejem is fáj, – nem bírom sokáig –

végigsimítom és félreteszem

az öreg Ibsen bús tragédiáit:

Micsoda köd!

Micsoda köd!

...Ne tátongjatok sötét szakadékok,

ez a bús fátyol az örök telé,

bújjatok össze zord, fekete varjak,

s úgy károgjátok magatok elé:

Micsoda köd!

Micsoda köd!

Csöndes álmosság... Be jó, Istenem...

A sötét falra rávetül az álom.

Skandináv mesék peregnek a filmen,

mert álmaimban is meg-megcsodálom:

Micsoda köd!

Micsoda köd!

Szatmár 1925. december 5.