Hozsanna, Szerelmesem!

Fonja be dalom szép fejét,

mint folyondár az ablakot,

mint napsugár a felleget –

kacajom szívét simogassa –

játékos tavaszi koboldként

táncoljon friss, élet-szagú,

azsúrbarázdás földeken,

amikor egyszer rája nézek.

Vérpiros legyen ajaka

és úgy lihegje csókomat,

szikrázó két fehér karjára

selymesen omoljon alá

dús fürtjeinek özöne,

amikor ölelésre tárja,

s az egész világ csengjen-bongjon,

ha egyszer mi találkozunk.

Mert én most nem bírok magammal:

megáradt bennem a tavasz,

lüktet és zeng az ifjúság:

Hozsanna, ki a Jövendőé,

kinek vonata már felém

távol síneken sistereg! –

Hozsanna, akit várva-várok,

hozsanna, aki az enyém lesz,

akit – még nem is ismerek!

Szatmár 1925. november 30.