Keresztelő [1]

Ez volt az ősznek leggyönyörűbb része:

Fonnyadt október és halottak napja –

Az uccán történt:

senki sem vette észre.

Sárga levelet könnyeztek a fák:

egy, kettő, három, négy,

tíz, húsz, száz, ezer!...

Csupa peregő lomb volt a világ.

S a fejemre is ráhullott kevés,

a bágyadtra, a mélyen lehajtottra

és azt mondta, hogy ez most avatás,

mélységes-hitű ősz-keresztelés.

S libegőn, zizegőn csak hullott, hullott

a magosból eső

aranyszín eső,

míg a lelkem is zokogásba kezdett.

Én, hervadt nemzet őszi sarjadéka,

Ősz dalnokává lettem keresztelve,

Ki mikor dalol, az Őszről dalol

s akkor is dalol, mikor ajka néma.

Aki mielőtt összeesnék holtan,

kezét szívére téve,

elsusoghatja szegény nemzetének...!

...Ha ősz is van... de legalább daloltam...

Szatmár, 1925. november 2.