Az őrházakat köszöntöm

Kedves őrházak, hol mindig megálltam

és simogatva beszéltem is néha,

most elbúcsúzom tőletek.

Olyan komor az ég.

Előttem hosszan kanyarog a sín,

mintha mondaná: messzire megyek,

ahol elcsitul minden földi kín

és alagúttal várnak a hegyek;

Csak gyere velem és ne félj!

És elindulok rajta.

Most utoljára még búcsút veszek

minden pislogó, szürke megállótól,

aztán komor gőz zakatolva tombol,

kerekeimet hajtja

és nem állok meg soha, soha többé.

Vörös lámpámnak vércsíkos tüze

végig ömlik a sínek közepette –

Messze alusznak békén, szelíden, –

mint aki dolgát rendén cselekedte,

és felijednek mellem robajától.

És szidnak engemet.

Kedves őrházak, hol eddig megálltam,

gondoljatok rám mindig szeretettel.

Akkor is, hogyha ajkam néha vádol

és nem is nézek soha tifelétek,

– akkor is, hogyha majd egy éjszakán

újabb vonatok jönnek

s én kirohanok ebből a világból...

Kicsi őrházak, Isten veletek!

Szatmár, 1925. október