A föld szíve

A mérhetetlen nagy elhagyatottság

érzése fonta körül lelkemet,

mint álmos köd a tornyok tetejét

vagy őszi pók a meredt ágakat.

Mikor a bús szél sírva áthaladt,

ősz remetének éreztem magam,

ki ember után sóvárg hangtalan

és kémlelve a messze eget nézi,

reménytelenül, könnyesen, halottan.

Akkor messziről dobbanást hallottam.

Mámorral zúgott tört lelkemen át

a szó, mint aki mélységből sikolt:

Szerető ember, – ismerős! – barát! –

s feledve múltam

a földre borultam – –

...Három nap kellett, mire megértettem,

hogy csupán a föld kongó szíve volt.

Szatmár, 1925. október