Rögök

Sétáltam tegnap, estefelé, némán,

s hallottam, hogy valami nyöszörög:

A hosszú uccán előttem, utánam

csöndesen sírtak, sírtak a rögök.

És panaszkodtak: nem dalolsz mirólunk

soha-soha és oly nagy a hideg,

meleg dal kéne, észre se veszel:

szürkék vagyunk és nagyon kicsinyek! –

És lassan kezdtem észrevenni őket,

hogy néha-néha megbotlik a láb –

A tiszta égen csillagok szikráztak;

én bandukoltam csöndesen tovább.

Az est mélyében árnyak lopózkodtak,

– ablak bezárva, mindig, mindahány –

S most mégis, mégis nyitott zsalugáter

és kihajolt egy sápadt arcú lány.

Csengő dallamát ég felé dalolta:

Evoé, csillag, a fényed örök! –

És megálltam és rádültem a falra

és együtt sírtunk: én és a rögök...

Szatmár, 1925. október 23.