Kávéházban

Tükrös kávéház vibrált körülöttem

csilláros, hazug, ragyogó egészben

s én csendesen a vagyonomat néztem:

Fonnyadt kis nóták, gyulladásos két szem,

zörgő szív, melyet könnyekbe sodor

egy-két elszáradt ibolyacsokor.

Szelencébe-zárt, konzervált kis vágyak

nagyvilág felett kilátó tető,

mindig népesebb álom-temető.

Távol reményem lidérc-sugara

mely csalogat, hív egyre messzebb menni – –

Minden vagyonom: semmi, semmi, semmi...

Tükrös kávéház vibrált körülöttem,

csilláros hazug; ragyogó egészben

s én hangtalanul magam elé néztem.

Ha tányérozni járkál a cigány,

vagy akarom, hogy ragyogjon az ég, –

amim eddig van, mind-mind nem elég!

Borravalóért alázatosan

hajlong – pincér – nincs neki mit adni –

– nem tudok egy lányt megmosolyogtatni...

Csak bús-önmagam csalásából élek

csak felhömpölygő szavaim nagyok –

Nótákat síró koldusgróf vagyok.

Végignéztem a nyüzsgő úr-hadon,

amint kacagtak, egymást marasztalva, –

és leborultam sírva az asztalra.

Szatmár, 1925. október 10.