Erdély [3]

Csend borult erre a vidékre

s egyedül álltam.

Alkonyi ködben pár fehér havas

szunnyadt csupán a határ peremén

s olyan szomorú, elhagyott volt minden

hogy nagyon, nagyon megsajnáltam.

Permeteg esőt sírt az ég,

s a szél is zúgott:

Szeretsz-e még?

Szeretsz-e még?

Nagymesszire rekedt

zörgéssel szaladt egy szekér...

Mint késő őszi nyárfák

remegett meg a lábam,

arcomba gyűlt a vér

Letérdeltem az út szennyes sarában:

úgy csókoltam a kerékverdeső

otromba, sáros, kemény köveket...

Fekete varjak kavarogtak

fejem felett

s bágyadtan, némán pergett az eső.

Szatmár, 1925. szeptember