Éji fantom

Csak álomkép vagyok.

Borzongva járok, lopódzkodva némán,

ódon Sztambul szűk sikátorain –

Felettem ködös holdsarló ragyog

és szemembe mered

egy-két homályos fehér minaret,

mintha inogna, hajladozna lassan,

hogy felsikoltva rám vesse magát.

Csak álomkép vagyok,

és üldözök egy álom-alakot

kanyargó, álmos zuguccákon át,

fehér szellemet, holt álom leányt

kinek holdfényben rám ködlik a háta,

s csak menekül

nesztelenül,

surranva siklik a sikátoron.

Mögötte fátyol lebeg, s mirtusz illat

és emberfia arcát sohse látta.

Álomképek vagyunk.

Felvonít néhány kóbor, éhes eb,

meglüktetteti zsibbadó agyunk

s keleten az ég folyton vészesebb

a hajnal jön, a kínzó, az álnok,

lángot vetnek az ucca kövei.

Elfojtott sírás tör ki a házakból:

Ezen az éjen zokogtak a lelkek

és gyilkoltak az álmok.

Felkelő Napnál

őszfejű dervis képében szomorgok,

ó mecset alján, összetákolt padkán

csöndes reményem bágyadt imádságát

könnyezi a szemem

és zokogja a vérem:

– Üzött, imádott gyötrő álmomat tán

a végtelenben egyszer utolérem!

Szatmár, 1925. szeptember