Gyászok rabja

Mikor fekete kocsim végigballag,

a járó-kelő mind utána néz –

fekete ló, fekete bóbitával,

s aranysujtásos fekete vitéz.

Temetésre megyek tán ezredszer,

akácos ucca, elmarad a ház, –

halott vendégem alszik, mélyen alszik –

Istenem, be rég megfogott a gyász!

A temetőnél ezredik megállás;

mennyi temetett álom, mese baj!...

Ruhámtól hogy elüt az aranysujtás

és arcomtól a néhai kacaj!

Hej, úgy szeretnék néha trappba menni

erőmmel, mit a sors még meghagyott,

de hátam mögött halotti zsolozsma

és szellem-szemmel rám néz a halott.

Megint csak lassan, lassan poroszkálunk,

az őszi útra lelomhul a köd,

s a pillanatok örök temetése

sötét fátylával újultan beföd.

A sírkövekre annyi minden írva! –

megfagyott tavasz, elhullott szirom. –

Rámhull, jaj, rámhull ez a szürke bánat.

Most is, amíg e sorokat írom.

...Ahol fekete kocsim végigballag,

a járó-kelő mind utána néz –

Fekete ló fekete bóbitával,

s aranysujtásos fekete vitéz.

Szatmár, 1925. szeptember 4.