Néha [2]

Néha kidőlnek a rongy kulisszák,

s néha a vörös Valóság-vámpírok

vérünket isszák.

Néha küzdünk s csak nyugalmat kívánunk,

de nincsen, nincsen, nincsen békesség

és nincsen álmunk.

Néha őrülten futunk, fejetvesztve,

s a mezőn sírva borulunk le a

határkeresztre.

A kétségbeesés szívünket vájja,

Felibünk ködként terül az életnek

tragédiája.

Mindenütt minden feketére festett –

és enyhülésül írunk egy ilyen

iszonyú verset.

Szatmár, 1925. szeptember 5.