A Nikodémusok gyűlése

Ifjú keresztény poétákhoz

Misztikus, álmos katakomba

falakba-ékelt száz halál –

a vörös nyelvű mécs lángjába

kétezer évnek álma száll.

Távoli, setét, mély zugokból

borzongató sóhaj susog,

s előosonnak a taláros

bujdosó Nikodémusok.

Nagy homlokukra régi vágyak

Csillagos jele tűzve még,

komor szemük fel-fellobbanva

poéta-álmú tűzben ég.

Jönnek, jönnek és kezet fognak,

nesztelenül, mély csendesen – –

Tán lázas szemű látomás csak,

ködösen izzó sejtelem.

Földig hajolnak: jön a “Mester”

Istenből cseppent zengő vér,

szikár szép fejjel kimagasló

és köztük egyedül fehér.

A kísértetes sötét árnyak

magukat elébe vetik

s a Mester szelíd szeretettel

susogva, halkan beszél nekik.

– Ti felismertek, ugye engem?

Hozzátok küldött szent, nagy ok:

ajkat nyitni megváltó dalra –

Én a Názáreti vagyok – –

Kripta mélyén serceg a mécses,

ő csak susog, susog, susog...

Hallga, be furcsa ez az álom:

sírnak a Nikodémusok.

Szatmár, 1925. szeptember 3.