Őszi szózat tihozzátok

Májust kivánó, dalos ifjú gárda!

Világos égen, hűvös, őszi felhők

szállnak, suhannak: kergeti a szél –

Eső-cseppekkel tarkázott a járda,

s szívünkben fájó, halk melódiákat

hulló, zizegő, sárga lomb zenél.

Ha fáztok, jertek ide hozzánk reggel,

vagy este, vagy amikor csak akartok:

ajtónk csábítva, hívón nyitva áll. –

Jertek csókkal, hírekkel, levelekkel

csendes szobánkban pattogó parázshoz

mert mirajtunk itt nem győz a halál.

Elbeszélgetünk ezer szép dologról

ábrándos, édes, nyári szerelmekről,

mindenki arról, mi legkedvesebb

és míg odakint őszi vihar tombol,

titokzatos, szent vendégségre várunk,

s arra, hogy gyógyuljon a régi seb.

Jertek mind ide, ha várni kívántok,

fát rakosgatni derengő parázsra,

várni és várni csendben hitesen...

Az uccalámpák sorban kialusznak

s mi azt hisszük: a bibliában járunk,

bujdosó, félő, krisztusi lesen.

Egyszercsak halkan megzörren az ablak,

ajtóra néző, furcsa izgatottság

korbácsolja fel szívünk rest erét –

és kévéje száll csuda-sugaraknak

és meglátjuk a názáreti Jézust,

a dalos lelkek örök Mesterét!

Szatmár, 1925. szeptember