Nagybányai hegyek

Felhőkkel kevert terhes ég

Borul koszorús szép fejükre

És bennük élnek a mesék.

Nincsen éjük,

Mikor ne álmodnának

S a koronás nagy fáknak

Ne lenne mondanivalójuk.

Megyek feléjük!

Aki megáll a völgyben alattuk

És fölkiált nekik, –

Meghullatják fehér szirommal,

Peregő, halk őszi levéllel,

Végtelen álmok sóhajával,

S lassan-lassan betemetik.

Üdvözletet viszek nekik!

Itt nincs puha párna,

Itt annyi a baj,

Annyi a jaj,

Annyi a lárma –

Elmegyek. Várnak a hegyek.

Ormuk beillik felénk ölelő

Integető száz mese karnak – –

Már este van – –

Jönnek a hegyek, hangtalan –

Jönnek, lopóznak – lábujjheggyel – –

És lassan, puhán betakarnak...

Szatmár, 1925. július 18.