Nép temetés

Felbúgnak a harangvirágok,

megkondulásuk jajos ének,

zúgnak, kongnak keservesen

mintha jégesőt kergetnének!

A nap már este hat órakor

szurok-fekete égbe-hajló

s fázva libegő fátylat hurkol

a hideg Hold: a görbe sarló.

A mocsarak közt ki-kigyúlnak

az éjszakai vándor-tüzek

és meghajolnak, sírnak, sírnak

a tóparti szomorúfüzek.

És kongnak a harangvirágok

csak kong, csak zúg a gyászos ének,

mintha halottat siratnának,

mintha jégesőt kergetnének.

Kelnek a felhők, gomolyognak,

nagyok, sötétek a tavon tul –

köztük recsegő mordulással

valami néha nagyot mordul.

Szikrázó villámok kígyóznak –

az éjszakához képkeretnek – –

Rettenetesen mély a gyász,

mikor egy népet eltemetnek!...

Szatmár, 1925. július 17.