A Fantázia szólt:

Majd talán

egy rózsa-láncú,

csillagfény-táncú

éjszakán

eljövök érted.

Köröttünk köd lesz a határ,

ezüstös pára

és amint kérted,

felkapunk

szárnyas paripámra.

Kábító lesz a levegő,

mint a mák

és lentről csalnak

és integetnek

a pálmafák.

De a legbűvöltebb lesz:

egy hindu dzsungel,

s te szólsz:

elég,

ma messzebb ne jussunk el!

Akkor leszállunk

a mese-ligetben,

hol minden fa mögött

kis manó lebben,

s leterítjük a köpenyünket.

Táncot jár a fű, fa,

mint tarka bálon

s leszáll

az álom

az őserdőben.

Csudás keleti zene csordul

a szívünk felé,

s én elmondom neked

a legszebb bús mesét,

ami az emberé...

Szatmár, 1925. július 12.