A végzés

Talán maga az öreg Ádám,

kinek foga gyümölcstől vásik,

talán Ábrahám, talán Jákob,

vagy valamelyik közel-másik,

lelkemhez egész közelállók,

kiket egy kis tűz égetett szét, –

viharos éjjel összeültek,

s hogy meg kell halnom, elvégezték

s hogy meg kell halnom, elvégezték.

Szörnyű a szó! Mindenki hallja

és nincsen, aki értené –

s akkor eremnek átkos lángja

elindult a szívem felé

s akkor fog majd rátalálni,

mikor a legszebb, drága dal rí

és egy futammal bevégezve

– őrjítő gondom – meg kell halni,

jaj, meg kell halni, meg kell halni!

El kell pusztulni, meg kell halni, –

bólongatnak a letarolt fák. – –

Meg kell halni, jaj meg kell halni,

a harangok is végigkongják... –

Azt a szomorú, régi Sanhedriát

ki se hallotta, ki se látta

és mégis áll a szörnyű végzés

és nincs ellene apelláta,

jaj, nincs ellene apelláta.

1924. augusztus 17.