Éjjel az emeletre

Magamfajta, szegény élet-kapaszkodóknak írom ezt a verset

Míg felnyílik a rozsdás závár,

be sokat is kínlódsz vele!

Azután indulsz a fekete lépcsőn

botolva, búsan felfele.

– Hiába! Hiába!

Talán ez a nagy, bús sötétség

szédít meg néha, vagy a bor?

Benned millió lázas dalnak

zsibbadt zsongása haldokol.

– Hiába! Hiába!

Szemed álmosan, lomhán pislog

és valóságot mit se lát,

s minden sarokból rém-kísértet

fintorgat feléd torz-pofát –

– Hiába! Hiába!

Szédülő szívvel, forró fejjel

lábadat lomhán emeled,

s még mindig nincs a várt Magasság

még mindig nincs az emelet –

– Hiába! Hiába!

1924. augusztus 19.