A kertben

Valaha régen beszélgettünk

S együtt ültünk a kis padon

S a gesztenyefák sugdosódtak...

Ma újra itt vagyok

S te itt ülsz közelemben

S furcsán pillantsz fel néha-néha:

Miért vagyok ma olyan néma? –

És én csak hallgatok,

Szomorún hallgatok...

Bennem a múltak vágya tombol

De szeretném, hogy bánatomból

Semmit se tudj!

Nehéz könnycseppben ég a pillám

S a gesztenyefák sugdosódnak,

Egészen úgy, mint régen,

Egészen úgy, egészen úgy!...

Akkor kacagtam, most megkönnyezem.

1924. június 12.