Az éjféli vonat

A pályaudvar kövén álltam

Didergő, néma éjszakában,

Felettem lámpa ragyogott...

S amint a messzeségbe néztem,

Észrevettem egy vonatot,

Egy furcsa vonatot:

A füstöthányó, szikrázó gép

Egymással összehurkolt,

Bánat-sötétbe burkolt

Kocsikat vontatott.

Lassúdó, csüggedt mozdulással,

Unott, egyhangú törtetéssel

Jött egyre, egyre közelebb,

Míg sóhajtva megállt.

Útjában, merre járt

Körül mindent a sűrű éj vett:

Most bizonyára

Nagyon örült a lámpafénynek.

Sok éjköpenyű, szürke vándor

Szállt ki a kocsik ajtaján,

Éhesek voltak? Szomjasak?

Szívükön bánat ült talán?

Nem tudom. De az arca mindnek

Nagyon, de nagyon szomorú volt.

Aztán sípolt és fütyült a vonat

És gőzt bocsátva szerteszéjjel

Komor, döbbentő megadással

Indult tovább...

Még a nyomát is elfödte az éjjel.

Felocsudtam a látomásból

És dideregve eszembe jutott:

A sors elől vaj’ hiába futok?

Szurokfekete csillagtalan éj

Fog fedni fojtó fátyolával,

Amerre gyászos vonatom

Dübörgve tovaszáguld?

Fényért sóvárgó két szegény szemem

El lesz ítélve; mit se lásson! – ?

Mert nem jut fényhez, csak egy állomáson,

Ott is csak egy elfutó, röpke percre,

Míg szomorú, kis árva dalaim

Kiszállnak?...

Azután újra nekivágok

A feneketlen, szörnyű éjszakának?...

1924. május hó 6.