Táborhegy alatt

Borongós álomvölgyeimben

olyan könnyes a hit,

olyan fájó a szeretet

és gyönge a remény!

Nem érdemlek én megdicsőülést

s nem kell nekem a táborhegyi fény.

Ami virágot leszakítok,

ami gyógyfüvet összegyűjtök

mosolygón és keservesen,

nem azért van, hogy utamat behintsék:

csak a völgyet botanizálom

és önmagamat keresem.

Ha néha forró, lángsziporkás,

dicsőséges hajnal köszön

és csalogat a hegytetőre,

hogy megragyogja köntösöm,

némán legyintek a kezemmel...

A Táborhegy a megváltóké.

Álmosszemű, halk éjszaka

annyi fényt vágyom csak, amennyit

könnyes Szépségek csillaga

szelíd-remegőn néha rám vet, –

s hullámok dühén szebbnek látnám

ha elnyelne a Genezáret.

Nem leszek hősen szembeszálló,

ki feltámad, ha megfeszítik.

Maradok csöndes megfutónak.

...Én tudom, hogy a Jordán partján

zizegnek már az esti pálmák,

s vár egy utrakész kicsi csónak.

Szatmárhegy, 1926. július